Egy fárasztó szerdai nap közepén Szandi az iskolaudvaron próbálta kiszellőztetni a fejét. Váratlanul azonban a nyomába szegődött Csini, így a terve kudarcot vallott.
– Figyelj, Szaszka… – kezdett volna bele a szőke lány a mondókájába, ám a barátnője gyorsan leintette.
– Jaj, Csini, mi a baj már megint? – nyafogta. – Akkor szoktál ilyen idétlen becenevekkel megtisztelni, ha valami zűrbe kerülsz.
—
– Nincs semmi – húzta fel az orrát sértődötten a szőke lány.
– Engem nem tudsz becsapni – erősködött Szandi. – No, ki vele, essünk túl rajta.
– Tényleg nincs semmi – érkezett az újabb durcás válasz. – Már nem is beszélgethetünk?
– Rendben, akkor kitalálom magamtól – bólintott a barátnője. – Fogadjunk, hogy elvesztettél valamit, és anyukádék otthon óriási patáliát csapnak, ha nem találod meg záros határidőn belül.
– Hamis, nem talált! – kiáltott fel diadalmasan Csini. – Az igaz, hogy nem találom az arany nyakláncomat, de nem a szüleim, hanem a nagymamám fog kinyuvasztani miatta. Tőle kaptam a szülinapomra. Ráadásul családi örökség…
– Elvesztetted a láncodat? – csóválta meg a fejét Szandi. – De hát mikor és hol?
– Fogalmam sincs – tárta szét a karját tanácstalanul a szőke lány. A barátnője jól ismerte ezt a mozdulatot. Amikor valami így kezdődik, annak sohasem szokott jó vége lenni.
– Mikor láttad utoljára? – faggatózott Szandi, aki azért kicsit örült is, hogy újra nyomozhatott. Egy jó kis szimatolás legalább olyan pihentető volt számára, mint egy nagy séta az udvaron.